Nincs most sok kedvem megírni ezt az évértékelőt, vagyis inkább csak olyan nehézkes. Amit viszont szeretnék, hogy ami most van, ill. ami idáig lett, az valahova rögzítve megmaradjon, hogy később vissza lehessen olvasni, mert erről a tizenkét hónapról, és főleg az utóbbi néhányról később is tudni akarok.
Nem teljes ez így, majd még lehet, hogy írok hozzá később. Na de, akkor essünk neki.
*
Volt néhány nagy élmény az év során. Kettő igazából még tavaly kezdődött, de kimaradtak az előző beszámolóból. Az egyik egy lány, akivel decemberben összecsattantunk némi elsikkadt előzmények után, majd fél évre rá sikerült összehozni egy olyan szakítást, amilyen még nem volt: azóta nem beszéltünk. A másik, tavaly augusztus óta tartó élmény a pszichológus. Elkezdtem járni hozzá, proper néni (nagytestű? kövér? inkább talán telt), az anyám lehetne. Beszélgetünk, és ő apránként segít lebontani, vagy éppen fel- nagyon sok mindent. Kinyílt a szám (erről majd mindjárt többet is), és ettől, ha lassan is, de rendbejönni látszik a gyomrom. Isten áldja a pszichoszomatikát.
De dolgozott az év során rajtam más is: február óta elkezdtem énekelni, amitől még tovább nyílt a szám, egyre inkább megtalálom a hangom, és közben legyőztem egy csomó mindent. Tulajdonképpen az éneklés a legkevésbé izgalmas része a dolognak, pedig az is marha jó. Inkább ez a gyakorlóterep funkció, meg hogy olyan visszajelzéseket kapok, amikről a tanár nem is tudja, hogy mennyire nem (csak) a hangomról, vagy épp a nyelvem elhelyezkedéséről szólnak. Mindazok a változások, amik a pszichológussal folyó munka hatására létrejöttek, tökéletesen lemérhetők ezeken az órákon. Még január végén egy lány egy teljesen véletlenszerű, vagy inkább valószínűtlen kocsmában megjegyezte, hogy jó a hangom, aztán rá egy hétre találkoztam a leendő énektanárommal egy másik kocsmában, és innentől kezdődött ez a singing teacher-life coach szerep, amiből aztán lett minden egyéb is, kavarodás, el-, vissza-, és megintcsak elköltözés (Birmingham), meglepetésszerű szakítás – vele sem beszéltem azóta. Viszont amíg itt volt, és át nem adott az új tanáromnak, kinyitott nekem egy csomó ajtót, amiért borzasztó hálás vagyok.
Az egyik ilyen volt a zene, mármint a komolyzene, meg úgy a zeneelmélet általában. Egyáltalán az, hogy egy opera lehet szép, hogy mi minden benne van egy kitartott hangban. Erre aztán rakódnak azóta is az újabb impulzusok, zenei élmények, megismerések, felfedezések.
A másik, az egész éven átívelő fontos dolog a testemmel való viszony sokrétű megváltozása: ez is a skót református egyház Vörösmarty utcai imaházában kezdődött el, a légzőgyakorlatok, lazítások (hógolyó hangból, ilyenek) közben. Aztán változott ez sokfelé, a legmarkánsabban most, év végén, mikoris volt egy elhúzódó betegségem, aminek hatására leadtam nyolc kilót. Elképesztő, mit jelent nyolc kiló különbség. Jelenti például azt, hogy az ember hajlandó beismerni, hogy hibázott, hogy hazudott magának, éveken át, amikor a kövérséget, a rondaságot, az állandó fásultságot, fájásokat elfogadta, betudta a korral járó nyavajáknak; nyolc kiló míusz lehetőséget ad bevallani, hogy faszság volt feladni. A betegség heteken át tartó tünetei, meg hogy az orvosok (voltam soknál) nem tudták, mit kezdjenek velem, meg hogy a gyógyszerek sem látszottak használni először letargiába, aztán valami dacba hergeltek. Talán ez, talán a durva antibiotikum rántott ki végül, mindegy is. A lényeg, hogy év vége környékén mintha kicseréltek volna. A nyolc kiló mínusz hatására, mint az Amerikai szépségben, egyszercsak felderengett bennem, hogy lehetnék olyan, nézhetnék úgy ki, érezhetném úgy magam a bőrömben, ahogy – ha őszinte volnék magammal – mindig is szerettem volna. Azóta járok edzeni, és ég és föld minden. Visszaszoktam például a sörről a vörösborra (és milyen kurva finom vörösborokat nem ittam én éveken át!), reggelente éhgyomorra is meg tudom inni a kávét, sőt, a tejeskávé sem okoz problémát. Negyedannyit eszem, mint néhány hónapja, és az éhség nem jelent már rettegést, azonnal orvoslandó problémát.
Aztán össze is barátkoztunk (legalább egy kicsit) a testem meg én. Korábban leginkább arra tartottam, hogy ne folyjon szét az a hatalmas egóm a világba. Mindig is idegen volt tőlem a gondolat, hogy ezt a halálra ítélt húst nekem szeretnem, gondoznom kéne. Vagy hogy szépnek is láthatnám. Egy férfitestet? Minek? Hogy "jóképű," azt el tudtam fogadni; azt jelentette: elégséges, mintha a kettes lenne a legjobb adható jegy, úgyhogy készvagyunk, leülhet a testem. Most meg azért vannak rajta részek, amik ha nem is rögtön tetszenek, de észrevettem őket, és kíváncsian várom, hogy fognak alakulni az edzés hatására.
Aztán a világgal való viszonyom is sokat változott – az egyik ilyen változás szintén a testemhez kapcsolódik, konkrétan a tüntetésekhez, amikre elmentem. Egy testem van, ezzel tudok szavazni, úgyhogy azt odavittem, hagytam, hogy ázzon, fázzon, egyet hozzátegyen a rajta kívül ezerszám megjelent többi testhez, aztán elhoztam. Ez volt a szerepe a testemnek, nekem meg annyi, hogy megmondjam neki, hogy hova álljon. Erre egy robot is képes, skandálni meg pláne – és ezt is meg kell tanulni. Az én felelősségem, hogy ha tömegre van szükség (márpedig tömegre van szükség), akkor le tudjam tenni magam, és fel tudjam venni a szükséges primitív magatartásformákat. Ebben is van alázat, ahogy az ember eldobja, vagy inkább elengedi a saját meg a teste különlegességét. A másik ilyen, mikor a személyi edzőm lemérte mindenemet, leírta az adatokat egy papírra, és onnantól én az a számhalmaz lettem. Ez akkor inkább megalázó volt, és nem feltétlen azért, mert az egyes kerületek elég aprókra sikeredtek. Egyszerűen furcsa volt megmérve lenni, beállni a sorba, és nem is a legelejére. Szokom ezt.
Aztán még az emberekről, mert nagyon bőséges volt ez az év új, gazdag kapcsolatokban. A nyár közepén megtalált egy lány egy társkeresőn (egyes számú szabály: társkeresőről párkapcsolat soha nem érkezik, ellenben érdekes és izgalmas emberek alkalmasint igen), és őszre már csőstől érkeztek az újabb és újabb élmények, barátságok. Hazaérkezés volt közéjük csöppenni, a sok hasonszőrű harmincas közé. Nem egyszer fordult elő, hogy mintha tizenötéve ismernénk egymást. Felpörgött, a hatásukra, velük kapcsolatban felpörgetődött az életem, történések lettek, amik anyám betegsége óta, plusz az én tohonyaságom miatt igencsak elsikkadtak a megelőző másfél évben. Azóta azt érzem, hogy élek megint.
Aztán, mi volt még? Vittem el szüleimet ifjúságuk koncertjeire (Fal, Zorán, Koncz), törtem be autó oldalát idegességemben, a céges nyári partin ettem Michelin-csillagos barbecue-t (azok a desszertek!), elkezdtem újra írni, meglett a Mac-em, és átmentem igazi Apple fanboy-ba, meghalt Steve és ez megütött, jobban, mint vártam, megműttettem a szemem, csináltattam szemüveget, nem hordom, nem csináltam jogsit se, oktattam programozást egy barátomnak hónapokon keresztül, oktattam szoftver-fejlesztést, mérnöki hozzáállást három munkatársamnak három héten keresztül, repültem most is párszor, untam a munkám (most is unom), beletörődtem, hogy ez nekem most jó, hiszen így legalább tudok másra koncentrálni, tizenpár év óta először szilvesztereztem új emberekkel, visszatért az első szerelmem az életembe, ha csak egy villanásra is, és voltam szerelmes is, voltam gyáva, voltam bátor, voltam gyenge és voltam erős, és voltam gyerek, és voltam férfi is.
*
Nem volt könnyű ez az év sem, és hosszú volt nagyon. És nagyon, nagyon jó volt így, ahogy volt. Még sok ilyet!
