Mondd, hogy fogytam!

from Yimmys Yayo.

via Yimmys Yayo.

via Yimmys Yayo.

Ez lesz.

Ez még jól jöhet:

via Helló Szabi!

Igazából annyira nem jó, de az autó, meg a hangja... :)

Innen.

Hát ez is kurvajó...

Már írtam ugyan egyszer, de ez tényleg kurvajó. És az, hogy az énekes srác "kinyírta" a barátnőjét – nos, az sem teljesen úgy van:

In 2003, following an argument related to infidelity, Bertrand Cantat, drunk at the time, hit his girlfriend Marie Trintignant, also drunk, in a hotel room in Vilnius, Lithuania. She fell and hit her head on the radiator, becoming unconscious. Bertrand Cantat put her to bed and called her brother who was in the area. Seeing his sister in bed, he thought she was asleep and advised Cantat to wait until the morning. The following morning, Marie Trintignant was found in a coma in her bed and died a few days later.

Nem pont ez a legjobb szám, de megteszi.

Pedig jó volt a karácsony, meg az otthon. Anyám igazán örült a gépnek, meg a netnek, talán még használni is fogja. Nemcsak odaadni sikerült, de "leoktattam" az alapokat is: email, web, blogok, Skype stb. Három éjszakánk ment rá, de megérte. Alig bíztam benne, hogy működhet a dolog, és én voltam a legjobban megdöbbenve, hogy ilyen jól ment – jobban talán nem is mehetett volna. Apámmal beszélgettünk megint jót, és az oktatás mellett anyámmal is sikerült néhány értelmes szót váltani. Jane-nel is össze tudtunk futni egy vacsora erejéig, az új macska (Dante) meg valami eszméletlenül ennivaló. (Majd rakok fel képeket.)

Sőt, láttam nagyanyámat nevetni, többször is, és noha fáj mindene, meg olykor nagyon úgy tűnik, hogy valóban a feladás küszöbére ért, de: nevetett, igazi szívből jövő nevetéssel, és ez jó. Ilyenek. Alapvetően szinte problémamentes volt az egész négy nap, és bár végig beteg voltam, hol jobban, hol kevésbé, ez sem tudta tönkretenni a pillanatokat. Éjszakánként ugyan nehezen tudtam elaludni, de a sötétben jópár dolgot át tudtam gondolni, és úgy éreztem, jutottam is valahova.

Szóval jó volt, na.

Ma délben feljöttem a nagy Budapestre, szikrázó napsütés, a táj igézően szép (nekem; még akkor is, ha a rém unalmas Zselicről beszélünk), tiszta giccs, komolyan. De közben már fájt a gyomrom, fáradt voltam, és egyébként is minden bajom volt, alig vártam, hogy hazaérjek végre, lerakhassam a csomagot, és elnyúljak az ágyon.

Azóta az van, hogy utálok mindent: embert, tárgyat, történést, távlatot, mindent. Valami üresség fogadott a lakásban, valami kilátástalanság-féle, aminek nem tudom az okát, hiszem -- megintcsak – papír szerint minden klappol: a kurva.egyetemből alig van erre a félévre, és a maradék is jól belátható már (noha azért továbbra is messze van a vége), a vonatig úgy voltam, hogy dolgozni is kedvem van (akármennyire baszik is a fejemre a tisztelt megrendelő az utóbbi hetekben), már hosszabbodnak a nappalok, jövök kifelé végre ebből a kurva betegségből, jönnek haza a barátaim és vársz te is. Kellhet ennél több?

Nem tudom megmagyarázni, de mégis el vagyok kenődve, legszívesebben feküdnék csak, és kihánynék magamból mindent.

Lehet, sok volt ez a négy nap. Zertifikatom nagyjából kettőre van, ha annál többet töltök otthon, mindig megsínylem. Vagy nem tudom, mi ez. Remélem, elmúlik nemsokára.